Elődeink

Márkus László

1919 június 28-án született Szombathelyen, Márkus László és Moser Erzsébet gyermeke ként.

A szombathelyi állami reáliskolában érettségizett 1937-ben, majd erdőmérnöki oklevelét a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (JNMGE) soproni Erdőmérnöki Karán szerezte meg 1945-ben.

Diplomája megszerzése után a MÁLLERD szombathelyi és budapesti igazgatóságán dolgozott előadóként. Ezt követően Sárváron majd később Kaposváron dolgozott az erdőgazdaságnál igazgatóhelyettes főmérnökként.

Kutatói tevékenységét az MTA támogatásával 1952-ben kezdte meg üzemi állása mellett, amelyet 1957-ben üzemi baleset miatt kellet végül otthagynia.

1957-től nyugdíjba vonulásáig az Erdészeti Tudományos Intézet munkatársa. Először az Ugodi Kísérleti Erdészet vezetője, majd 1964-től az Alpokaljai Kísérleti Állomás Erdészeti Gazdasági Osztályán tudományos főmunkatárs és osztályvezető. Később tudományos tanácsadóként folytatta tevékenységét.

Doktori fokozatát a soproni Erdészeti és Faipari Egyetem (EFE) Erdőmérnöki Karán szerezte 1963-ban. 1977-en kandidált, majd 1992-től az MTA doktora.

1990 után az Erdészeti és Faipari Egyetem címzetes egyetemi tanára.

Munkáját Munka Érdemrenddel (1980), Kaán Károly díjjal (1991), Vadas Jenő emlékéremmel és Pro Silva Hungariae – Magyar Erdőkért díjjal (2000) ismerték el.

Munkáján túl tagja volt a MTA Erdészeti Bizottságának és a Veszprémi Akadémiai Bizottságnak. Az egyetemen rendszeresen tartott előadásokat.

Tudományos munkássága során erdőműveléssel, faterméstannal, erdészettörténettel, nagyvadgazdálkodás ökonómiájával és legfőképpen erdészeti ökonómiával foglalkozott.

Kutatási eredményei 6 nyelven jelentek meg, 22 könyv, könyvrészlet vagy egyetemi jegyzet, és közel 160 nyomtatásban megjelent dolgozat szerzője.

Illyés Benjámin

Illyés Benjamin 1935-ben született Szombathelyen 7 gyermekes családban. Erdőmérnök édesapja és családjának küzdelmes élete nagyban meghatározta pályaválasztását és világlátását is.

A soproni Erdőmérnöki Főiskolán aktívan vett részt a selmeci hagyományok felélesztésében, és átélte az 1956 os forradalom főiskolai és városi eseményeit is, majd a kettészakadt évfolyamok közötti kapcsolattartás és a rendszerváltás utáni szimbolikus újra egyesülés aktív résztvevője.

A Mecseki Állami Erdőgazdaság Kisvaszari és Kárászi erdészeténél folytatott munkája után 1965-től az Erdészeti Tudományos Intézet soproni Kísérleti Állomására került, ahol az akkor létrejött Erdészeti Gazdaságtani Osztály munkatársa lett. Nyugdíjazásáig a kísérleti állomást 27, a Gazdaságtani Osztályt 20 évig vezette.

Pályájának kezdetén a gazdaság-matematikai módszerek (hálós tervezés, lineáris programozás) erdészeti alkalmazásával foglalkozott. Az 1968 utáni gazdasági reformhoz illeszkedően behatóan foglalkozott az állami erdőgazdálkodás fejlesztési lehetőségeivel és a fatermékek szabadáras rendszerének előkészítésével. Később az erdőfelújítások finanszírozási kérdései, az erdőgazdálkodási tevékenységek költségelszámolása és hatékonyságvizsgálata, valamint az erdőértékelési eljárások fejlesztése jelentették tevékenységének főbb területeit. Az 1990-es évek kezdetén részt vett a rendszerváltást követő szervezeti és jogszabályi változások előkészítésében.

Elismerései: Széchenyi Emlékérem, Erdőmérnöki Karért díj, Kaán Károly Emlékérem

Farkas Vilmos

Dr. Farkas Vilmos 1915. augusztus 21-én született Győrben. A József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (MGE) Erdőmérnöki Karán 1937-ben kapott erdőmérnöki oklevelet. Ezt követően 1938-ban az Esterházy uradalomnál üzemtervek készítésével bízták meg. Az MGE Közgazdaság- tudományi Karán – erdőmérnökök közt elsőként – szerzett közgazdász végzettséget. 1946-ban doktorátusi fokozatot szerzett a magyar fűrészipar gazdaságpolitika témaköréből. 1950-ben a Budapesti Műszaki Egyetemen (BME) kitűnő minősítéssel a műszaki doktori címet is elnyerte. Kiválóan beszélt németül és angolul.

A világháborút követően a MÁLLERD Szombathelyi Erdőigazgatósághoz került, ahol 1949-ig dolgozott. Munka mellett már az 1947/48-as tanévben az Erdőmérnöki Kar Erdőrendezési Tanszékén adjunktusként oktatott majd z Erdészeti Tudományos Intézet 1949-es átszervezése során a Soproni Kísérleti Állomásra helyezték át.

1951-ben került a BME Erdőmérnöki Osztályához, majd 1951. augusztusától az Agrártudományi Egyetem Erdőmérnöki Kar újonnan létrehozott Üzemtani Tanszékét vezette.

Az 1956-os tevékenysége miatt családjával együtt Ausztriába menekült, de 1957-ben visszatértek Magyarországra. 1958-tól ideológiai okok miatt Tanulmányi Erdőgazdaságnál dolgozott szakmai felügyelői beosztásba. 1963-tól az ERTI Erdészeti Gazdaságtani Osztályát vezette, majd 1971-75 között nyugdíjba vonulásáig a Nyugatmagyarországi Fűrészek üzemgazdasági elemzőjeként dolgozott. Sokoldalú ismereteivel és nyelvtudásával az ERTI kutatásait haláláig segítette. 1983. 02. 28-án a soproni Szent Mihály-templom temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Marosi György

Dr. Marosi György 1948-ban született Szokolyán.

Erdőmérnöki oklevelének megszerzése után a Felsőtiszai Erdő- és Fagazdasághoz (Nyíregyháza) került, mivel 5 évig a Gazdaság társadalmi ösztöndíjasa volt. Az elsőleges fafeldolgozás és fakereskedelem területén töltött el előadóibeosztásban 6 évet. Ez alatt az idő alatt mérnök-közgazdász oklevelet szerezett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem, Ipari Kar, Ipar Szakán. Az 1979. évben pályázat útján került az Erdészeti Tudományos Intézet Soproni Kísérleti Állomására, az Erdészeti Gazdaságtani Osztályra.

Előbb tudományos munkatárs, majd főmunkatárs, és 19 évig (a nyugdíjazásáig) az osztály vezetője volt. Az itt töltött közel 35 év alatt az erdészeti gazdaságtan és az erdészeti politika szakterületén meglehetősen sok (több mint 150 db) témával foglalkozott. Kutatásai során kiemelt figyelmet fordított az erdő értékének és jövedelemtermelő képességének meghatározására, valamint az állami erdőgazdálkodás szabályozására.

Elismerései: címzetes egyetemi tanár, Pro Silva Hungariae díj, Életfa Bronz fokozat, Vadas Jenő díj, Bedő Albert Emlékérem, Alföldi Erdőkért Emlékérem, Mecseki Erdőkért díj

Tóth Béla

Okleveles erdőmérnök, a mezőgazdasági (erdészet) tudomány kandidátusa, kísérleti állomás igazgató, tudományos tanácsadó, címzetes egyetemi tanár

Sopronban, 1943-ban szerzett erdőmérnöki oklevelet, majd tízévnyi szakmai gyakorlat után, 1953-ban került az ERTI Püspökladányi Állomására, ahol egészen 1994-ig – 1982-től nyugdíjasként – dolgozott. Szakmai aktivitása azonban ezt követően sem csökkent, számos szakcikk, könyv és könyvrészlet, lektori és opponensi vélemény jelezte lankadatlan munkabírását, szakmai tenni akarását. (Közismert mondása: „Nyugdíjba vonultam, de nem nyugalomba”). A közel hetvenéves szakmai munkája során számos szakmai kérdésre megadta a választ.

• Kidolgozta a tiszántúli szikes és kötött talajú termőhelyek erdészeti értékelését és erdősítési technológiáját.
• Meghatározta a belvízzel veszélyeztetett, gazdaságtalan mezőgazdasági területek erdősítéssel való hasznosításának irányelveit (fafaj megválasztás, technológia).
• Kidolgozta a Tiszántúli kötött, szikes területek öntözőrendszereinek fásítási kérdéseit.
• Részt vett a hazai termőhely-tipológiai alapok, valamint az erdészeti termőhely-feltárási és termőhely-térképezési irányelvek kidolgozásában.
• Nevéhez fűződik a szilfavésszel szemben rezisztens, kiemelkedően szárazságtűrő ’Puszta’ szil honosítása és ezzel a marginális (határ) termőhelyek fajtaválasztékát növelte.
• Feltárta az alföldi nyárfatermesztés termőhelyi lehetőségeit és kidolgozta a nyár termesztés technológiáját (nyárfatermesztési rendszerek).
• Hazai részről kezdeményezte az európai fekete nyár -génmegőrzésével foglalkozó kutatásokat, hosszú ideig képviselte hazánkat a nemzetközi fekete nyár bizottságban.
• Máig meghatározó és maradandó eredményeket ért el a magyar nyárfatermesztés fejlesztésében.
• 350 nyár klón alkotta bázist hozott létre (Derecske), 110 klón tényleges kísérleti vizsgálatát végezte el.
• 800 hektáros nyár kísérleti rendszert hozott létre (ebből 300 ha-t a nyugdíjas évei alatt létesített („nyugdíjba mentem, de nem nyugalomba”).
• 16 nemes nyár fajta, illetve fajtajelölt, valamint 3 fehér fűz fajta, illetve fajtajelölt nemesítésében vett részt, előbbiek esetében 10 klón tekintetében volt a főnemesítő (Ő bírt a legmagasabb nemesítési aránnyal). 
• Publikációs tevékenységét több mint 30 könyv, illetve könyvrészlet és több mint 170 cikk, tanulmány fémjelzi.
• A szikfásítás területén alkotott főműve, az Akadémiai Kiadó gondozásában 1972-ben megjelent „Szikesek fásítása” című könyve 1976-ban akadémiai nívódíjban részesült.
• Anyanyelvén kívül német, orosz és francia nyelven beszélt, de jól elboldogult az olasz és az angol nyelvekkel is. Kiemelkedő nyelvérzéke lehetővé tette számára a gyümölcsöző nemzetközi kapcsolatok kialakítását, fenntartását.
• 1986-ban az Erdészeti és Faipari Egyetem címzetes egyetemi tanári címet adományozott részére.
• Kiemelkedő szerepe volt a Nemzetközi Nyárfa Bizottság 20. ülésének és tanulmányútjának megszervezésében, 1996-ban, ahol a szervezet tiszteletbeli örökös elnökének választotta.
• Az MTA DAB Erdészeti, Természetvédelmi és Vadgazdálkodási Munkabizottságának alapítója, elnöke, majd tiszteletbeli örökös elnöke volt.
• Az Országos Erdészeti Egyesületnek hét évtizeden át volt a tagja, 1976-ban Bedő Albert-díjat kapott, a Pro Silva Hungariae és az Ember az Erdőért kitüntetések mellett számos rangos kitüntetés - pl. a DAB-Plakett, Életfa Emlékplakett arany fokozata - birtokosa.

Az ültetvényszerű nyárfatermesztés legpontosabb meghatározása Tóth Béla nevéhez fűződik (Halupa és Tóth 1988). Megfogalmazása szerint az ültetvényszerű fatermesztés alapvető jellemzője kell, hogy legyen a termőhely és a fajták kellő összehangolása, a fatermést fokozó és a termés biztonságát növelő műveletek rendszeres és következetes alkalmazása. E két lényeges kapcsolatrendszeren alapulva a termesztéstechnológiai előírások szigorú betartásával a termőhelyben és az adott nyárfajtában rejlő fatermési potenciál maximális érvényre juttatására törekszik. Gazdasági célja, rendeltetése a fater-mesztés technológiai színvonalának olyan mértékű emelése, amely adott nagyságú terü-leten, s az ökológiai feltételek szabta határokon belül a legnagyobb fatermést és ebből következően a legnagyobb tiszta jövedelmet eredményezi, minél rövidebb időtartamon belül, ugyanakkor minél kisebb befektetéssel és kockázattal. Minden esetben – hasonlóan a mezőgazdasági kultúrákhoz – intenzív termesztéstechnológiai műveletsort feltételez (teljes talajelőkészítés, jó minőségű ültetési anyag, tápanyagpótlás, öntözés, növényvédelem stb.). Az ültetvényszerű fatermesztés a faállomány nevelésnek egy speciális módszertana.

Életének 96. évében, 2016. szeptember 6-án kísértük utolsó útjára a Debreceni Köztemetőben.

Emlékét megőrizzük!

Kopecky Ferenc

1911. december 15-én született Alsómiholjácon (Dolnji-Miholjac, Horvátország). Okleveles erdőmérnök, erdészeti nemesítő, a mezőgazdasági (erdészet) tudományok kandidátusa, az Erdészeti Tudományos Intézet Észak-dunántúli Kísérleti Állomásának volt állomásigazgatója, az Intézet Nemesítési Osztályának egykori osztályvezetője, a Magyar Tudományos Akadémia Erdészeti Nemesítési Albizottságának volt elnöke. Fő kutatási területe a nyárak keresztezéses nemesítése volt, de sikerrel folytatott vizsgálatokat nyár haploid vonalak, valamint nyár és akác poliploid egyedek előállítására, illetve részt vett kedvező törzsalakú, úgynevezett árbócakác habitusú egyedek szelektálásban is. Új nemesnyár klónok előállítása mellett külföldön nemesített fajták hazai teljesítményét is vizsgálta; nevéhez fűződik az Olaszországban nemesített Populus × euramericana cv. I-214 hazai köztermesztésben való meghonosítása is. Nemesítő kutatói munkáját többek között Bedő Albert díjjal (1966) és Fleischmann Rudolf díjjal (1975) is elismerték. Számos, napjainkban is köztermesztésben lévő nemes nyár, fehér akác és fehér fűz fajta nemesítője. Nevét a Populus × euramericana cv. Kopecky fajta őrzi. Balatonalmádiban hunyt el 1978. június 3-án.